Vízhordó Katica

Eutanáziáról

Életünk folyamán számos döntést hozunk. Ami nem csak személyes létünkre, de környezetünkben élők, szeretteink személyes létére is kihatással van.

 Bizonyára mindenkiben felmerült már a gondolat, előbb-utóbb a haldoklás útjára érkezünk. (Egyes filozófusok ezt az utat a születés pillanatától mérik.) Időnk kimért és véges. Ha a végére kín és gyötrődés marad, itt nem feltétlen csak a fizika fájdalomra kell gondolnunk. Mentális és lelki betegség is gyötörhet úgy, mint a testi fájdalom. Például egy nyaktól lefelé lebénult beteg – bár fizikai fájdalma nem számottevő –, de a létfenntartás állapotára szűkül az élettere. Gyakran halljuk gyászolók, önmagukat erősítő, vigasztaló ekképpen szóló szavait: Mennyit szenvedett megváltás volt neki a halál. Ám ha a sors a szenvedő szerepébe kényszerít, vajon van-e jogunk elvárni bárkitől is hogy kegyelemből, véget vessen életünknek? Mélyen vallásos, hivő ember erre így felelne: Isten akaratából történik minden, a halál is, kegyelmet is csak Isten adhat. Oly sokat vitatott kegyes-halált, azaz eutanáziát (Az "euthanasia" szó görög eredetű: eu = jó, Thanatosz: Noxnak az éjszaka görög istennőjének egyik fia, a halál megtestesítője. A kifejezést szóösszetételként állítólag csak késő középkor óta használják.) hazánkban az 1997 évi CLIV törvény szabályozza. Passzív eutanáziára ad lehetőséget, minden esetben egyedi elbírálás alapján. A betegnek joga van az életmentő beavatkozások megtagadásához.

 Hogy a társadalom, mennyire fogadja el a kegyes halál intézményét, erről a Medián közvélemény-kutatási eredménye érdekes adatokkal szolgál. Az eutanáziát támogatok aránya legmagasabb a középfokú-végzettségű, nem vallásos lakosság körében, mintegy 86%. Az egyetemet, vagy főiskolát végzett vallásos emberek 17 %- a támogatja az eutanáziát.

Figyelembe véve, hogy a megkérdezettek, valószínűleg egészséges, teljes értékű életet élők voltak, más vélemény születik így, mintsem ha az érintetteket kérdezték volna. Egész más egy helyzetet gondolatban átélni, mint szenvedő alanynak lenni, akár úgy is, mint egy haldokló családtagjaként véleményt mondani.  Szenvedni, és szenvedést látni is nehéz, próbára tévő dolog. A fájdalom szubjektív, míg egyik ember tűr, mert tűrni érdem, addig a másik feladja, és önfegyelme fogytával, vágyja a halált. Kéri, hogy vessenek véget szenvedéssel teli életének, De kérhetünk-e ilyen jóságos „hóhér” szerepre bárkit is? Az orvosokat, gyógyítókat, semmiképp sem, hisz ők az életük, tették fel a gyógyításra, az emberi lét javítására tiszteletére. Szívesen élnénk olyan táradalomban, amely törvények közé szorítva felvállalja az emberi élet kioltását, és ezt épp az orvosokkal végezteti el? Megoldást jelentenek a hospice keretei. Intézmények, ahol szakképzet személyek, segítők tesznek meg mindent, hogy a szenvedő méltósággal tudjon távozni az élők sorából. A beteg, családja körében, élheti le végső idejét, utolsó napjait. Az orvostudomány mára már nem csak a testet gyógyítja, amint az kiderül a  WHO meghatározásából is, az egészség nem csupán a betegség hiánya, hanem a teljes testi, lelki, és szociális jólét megléte. A gyógyítás tudományában a hospice ennek mérten, nem csak a fizikai fájdalomcsillapítást végzi, hanem a lelki törődést, és a család segítését, teljes gondoskodást nyújt.

 Napjainkban a halál említése, akár családban, kisebb közösségekben, iskolákban, már-már tabu. Úgy neveljük fel gyermekeinket, hogy távol tartjuk, egy természetes elkerülhetetlen történéstől, Hányszor halljuk, hogy gyerek a temetésre nem való, nem értené, nem tudná feldolgozni. Vajon így, hogy titokzatossá tesszük, nem sokkal félelmeteseb-e? Mikor idős családtagunk, emígyen szól: Ha meghaltam utána…… de nem tudja befejezni, mert szavába vágunk: Ugyan ne is mondjon ilyent sokáig élni fog! Mielőtt az eutanáziát óhajtjuk megérteni, vitatni, talán ha elfogadnánk, és ajándéknak tekintenénk, ez életet, annak minden törvényszerűségével, természetétől fogva, hogy véget fog érni. Talán az életünk végére erősebbé, és nem reszkető gyengévé válnánk.

  Vannak társadalmak, melyek legalizálták az aktív eutanáziát. 2003-ban készült felmérés szerint Európában egyetlen országban legális az eutanázia, és ez Belgium, míg az asszisztált öngyilkosság Észtországban és Svájcban. Hank Ten Have az eutanáziáról szóló írásában kifejti, hogy a holland gyakorlatban melyek a "megfelelő eljárás követelményei", melyeket az orvosnak a büntetés elkerülése érdekében be kell tartania "Az orvosnak

1. meg kell győződnie arról, hogy betegének kérelme önkéntes, átgondolt és ismételt,
2. meg kell győződnie arról, hogy betege szenvedése kilátástalan és elviselhetetlen,
3. tájékoztatnia kell a betegét az állapotáról és a prognózisáról egyaránt,
4. meg kell győződnie arról, betegével együtt, hogy a helyzetnek nincs reális megoldása,
5. legalább egy olyan független orvossal konzultálnia kell az a-d pontok alatt található követelményekről, aki megvizsgálta a beteget, és véleményt alkotott,
6. a beteg életét az előírásoknak megfelelően kell bevégeznie.

Még így is felmerül a kérdés, vajon a viaszéléseket, tévedéseket, teljesen ki lehet zárni. Az eutanázia nem csak jogi, etikai, kérdés, egy olyan probléma, amit társadalmilag kell megoldani. Mindenek előtt nagy hangsúlyt fektetve a nevelésre, a tájékoztatásra, nyilvános fórumokra. Az emberek felületesen gondolkodnak ugyan bárki más személy haláláról, betegségéről, míg önmagukról, haláluk lefolyásáról, hajlamosak emígyen vélekedni, á velem nem történhet semmi rossz, hát csak nem fogok szenvedni. Talán a kérdést kell másképpen megfogalmazni. Korántsem úgy, hogy mit gondolunk egy idegen eutanázia kérelméről, hanem az, hogy mit tennék, ha én hasonló helyzetben lennék.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat