Vízhordó Katica

Szelídülés

Oly szép, csak néz rá.
Ott a távolban,
Szemed vigyen a múltba.
Látod rajt a vad erőt,
a nyugalmat, lényének igazát,
Őszinte mosolyt, csodálkozást.
Nincs képmutatás,
értéke hogy, igaz ha szól,
vagy hallgat hisz bántani képtelen.

Csattan az ostor, csak erre várt a lénye,
boldogan áldozza életét az idomár kedvére.
Remegve figyeli, miként felelhet meg,
erőlködni sem kell, hisz erre született.

Gyakorlatlan ösztöneit, terelgeti mester.
Tanítja, szereti, öleli, ha azt kell.

Csillogó lesz lénye, kitárja karjait.
Ez a sorsa, emelkedni vágy.
Nem néz le, mert hiszi hogy fenn van az idomár.
Csoda lebegés ez, tartja két karjával.
Nyugtatja hangjával
Sosem kellett ostor, nem kellett a kényszer.

Megremeg az idomár, a bűntudat hajtja.
- Mester vagyok, s idomárrá lettem,
a természettől igaz lényét vettem.

Nem fogja már karja, de még ujja se érinti.
Lebeg még szelíden,
Nem tudja mit tegyen.

Nem tud, igaz lenni,
reszket és fél,
Nem mer szólni, tenni.

Nézi sarokba bujt mesterét,
Ha kéri, retteg vajon azt hallja mi igaz.

Roppannak a léptek, csikordul a zár
Előkerült ostort őrjöngve ráz.
Téboly és gyötrelem
Menekülni kell, rácsokon kívülre.

Most kívülről nézi, hogy bent ki van.
Odabent a csönd a néma,
a magányos, vad férfi.

Társa volt, igaznak az igaz.
Párja volt, szelídnek a szelíd.
Most a rácson át egymást nézik.

Kint a reszkető, bebocsátást kérne
de idomárja nélkül, oly esendő.
Már nem toporzékol, nem szól, csak hallgat.
Vagy könnyeivel keresi az utat.

Bent, az üres, nem érez semmit,
szivornyás láz maradt,
emlékét is irtja.
Elméje nem foghatja,
miért hagyta.
A rácson túlra hogy vágyhatott,
ki egykoron önként, boldogan, az ő rabja volt.

Csendtelenül

Teljes zenekart kaptam tőled.
Bár nem látlak,
de nem vagyok vak.
Bár nem érinthetlek,
nem vagyok béna.
Bár nem hallhatom hangod,
nem vagyok süket.
Bár éhezem,
de nem vagyok ízed nélkül.
Bár illatod, borzongó gerinccel érzem.
Gondolat vagy,
lelkem simogatni vágy.
Érzés vagy a szívemben.

Eltűnik a zenekar.
Lassan kivonul.
Máshol van dolguk?
Már csak a dobos van itt,
a szív a dobogás.
Nem halkul.
Meg a magányos hegedűs.
Nyüvi a remény húrjait.
Egyre foszlottabb vonójával.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat