Vízhordó Katica

Híd

Csillogott a víz a mélyben, míg a hídon áttáncolt kétszer kettő talpacska.
A híd erős, és vasillatú volt, a közepén járva, szívsanyargató, dübörgést, hozott egy villamos.
Érdes volt a felület, de puhák a léptek, ............... átérni zúgott a gondolat, és fájt minden meg tett lépés, mert jó volt a hídon állni. Mégis valami bús, nyomorúságos érzés hajszolt a túlpartra. Kergetett az elhazudott vágy, meg állni a közepén és a hideg morcosan, de napfénytől csillámló Dunába zuhanni.
A napsugár mentett meg, mert nappal halnak meg a csillagok. Éjjel ébrednek, és nem vigyáz rájuk senki.
Nem érinteni a részeit, akkora a vágy, ha tenyér érinti összeroppan.
Pár perc múlva, elhagyták a talpacskák, a reményt. Fölötte már nem érezni,a suhogó szárnyak simogatását. Messziről látni még a reménytől zölden kavargó, felhevült, de mélyében varázslatos jeges folyót. Minden folyó, meghal mikor sós tengerben érkezik. Megmarad az ölelés belőlük, a híd, átkarolt-csodája.

                                       Nem hullok le!

Mindig is magányos volt, a hulló csillagok közt, mert volt bátorsága, hogy megálljon.
Nem csak lassított, egyszerűen megállt. Gondolta, mire ez a nagy hullás, és megállt, körbe nézett, érezte társai elhúznak  mellette. De végre látott, olyant mint annak előtte sosem. Mintha egy másik világ(űr) nyílott volna ki. Tele illattal, érzéssel, és ahogy telt múlt az idő emlékkel.
Tökfej a dacos kis csillag, érezte nincs társa, mert csak csóvákat látott, nem értette egyiket sem. de szerette őket, mind. Sietnek, hogy aztán lehulljanak. Míg nem az időben elérkezett, mert hogy most már ez a fogalom hogy idő, is értelmet nyert. Szóval, mellé ért, egy nagy, erős, csodálni való bolygó, Tem a bolygó, kedves volt, titokzatos, sokat próbált. De tagadhatatlanul, figyelmes, és vonzó.
Eme vonzódás annyira erős volt, hogy úgy érezték megtalálták a másik felük. Tem, bár szomorkás volt néha, de Tökfej fényétől - mert egy hullócsillag valahonnan varázsol magára fényt, lehet belülről szedi az erőt- mosolygott .Minél többet mosolygott, Tökfej attól jobban hitte, és egy szép pillanatban neki adta a szívét. számolva azzal, hogy Temnek pályája van, és bár roppant megfontoltan halad rajt, de távolodik. A kis csillag a dacos akinek volt mersze megálljon, egy reggel arra eszmélt, túl távol van az ő kedves erős, bolygója. Hiába szólítgatja, nem felel. pedig hallja, és hangja érne idáig.
Ó mennyire kétségbe esett Tökfej, de mert hitt a hős bolygónak, elengedte, tudta ha megállna mellette, végleg letörne a szárnya.
Nagyon messze visz Tem útja, Ennek a rendszernek, minekis közepén a Net csillag ragyog, és minden bolygónak, holdnak, üstökösnek, megvan a helye. Tem néha belemerül a Net ragyogásába, sugaraiba. Ilyenkor tökfej látja, és hallja a zenét, mert küld néki azt is.
Tökfej néha villog, mikor úgy érzi, elfogy az erő, mikor a kis dacos lelkét marcangolja a magány. Néha úgy érzi, elsodorják a hulló társai, és ilyenkor sír, de sír ha szépet lát, ha szomorút, sír ha fázik , ha melege van, sír ha épp nincs is mért sírnia. Reméli, könnyei, mint rizsszemek az erdőben tévelygőt, kivezetik a helyes útra.
Hiszi szinte már bele vésődött a szíve helyére, hogy Tem visszatér, hogy is lehetne ez másképp.
Magányos órái, percei fogynak, közben gondolatban könnyeivel mosdatja az ő szép, igaz, Tem bolygóját.

Még nincs címe

Nyílott az ajtó, magas vékony nő lépett ki rajt, leolvasható volt mozdulataiból, arcának rándulásaiból, szívesebben lenne bárhol máshol. Talán haza vágyott, korából ítélve, biztos gyerekek várják otthon, és már elmúlt este hét, így novemberben sötét, és hűvös van már ilyenkor, haza vágyik kinek van otthona. Tartásából, és szemének fényéből azonban kiolvasható volt, teljes mértékben koncentrál a munkájára.
A nevét hallotta,  nem is nézni ki, ilyen vékony lényből, ekkora hangot.
 Ettől  magához tért, és kicsit elmosolyodott, kellemesen meglepte a hang, meg hogy ő következik. Nem szerette a rendelőintézet, kicsorbult, levegőjét.
Belépve az ajtón, középkorú doktort látott, szemében neki is ott volt az érdeklődés. Eszébe villant, a minapi beszélgetése, Gábor ezt mondta, amikor kilép az ajtón a páciens, megszűnik létezni, míg bent van csak ő van, de ha becsukódik az ajtó mögötte, attól fogva nincs, van  a következő. Hát most én vagyok a következő, míg ki nem lépek az ajtón, csak egy páciens. Lehet érdemes lenne mindent kitálalni. De már felelt is a kérdésre.
- Nincs semmi problémám, és nyújtotta a karját.
Most felteszik ezt a szorító szerkentyűt, mosolygott, mert úgy érezte, megöleli a vérnyomásmérő mandzsettája a karját. Mikor azonban kezdett ráfeszülni, nagyot nyelt, vissza nyelte a könnyeit. Mert eszébe jutott, legutóbb a szoros, kedves ölelés, ott a pályaudvar nyüzsgésében.
- Hm hm picit magas, ez a fránya vérnyomás, talán izgul Judit?
Most mit mondjon erre, hogy rég nem érdekli, már. Magas persze hisz átélte gondolatban az utolsó kapott ölelést.
- Igen picit, válaszolt, és zavartan mosolygott, tudta még egy ilyen aprót se tud úgy füllenteni, el ne árulja magát, bár majd betudják az izgalomnak.
A doktor, már diktálta is az asszisztensnőjének:
- Általános állapota.....
Zsongott a feje, türelmetlen, és feszült volt, menne már innen. Adják oda  a papírt, mért kell ilyen kacifántot keríteni egy üzemorvosi vizsgálatnak.
Sejtszinten nyúlt a kilincsért, közben a papírt, a táskájába tette.
- Viszont látásra! Minden szépet.
A lépcső korlátjába kapaszkodva sietett ki a levegőre. Szép még lázadozok, hogy csak egy páciens vagyok, és ha a buszon haza felé mellettem, ülne a doki meg se ismerném.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat